„Vár állott, most kőhalom / Kedv s öröm röpkedtek / Halálhörgés, siralom / Zajlik már helyettek.”
Kölcsey drámai képe jut a szemlélő eszébe, ha a Szilágyi Erzsébet fasor 73. szám alatt található, egykor szebb napokat megélt palotára tekint. A palota társasházként működik, talán öt-hat családnak nyújtja az otthon melegét, de nem ezért ismerik oly sokan az országban. Nem a lakók miatt szerepel vágóképként a televíziók híradóiban. Nem miattuk tartanak ott időnként tüntetéseket. Nem miattuk tolong ott időnként a magyar sajtó színe- java. Nem miattuk szennyezik be olykor fekáliával indulatos haramiák a díszes bejáratot, hanem azért, mert a társasház a Magyar Demokrata Fórum székhelye is egyben. A ház e század elején még várként védelmezte azt az eszmerendszert, azokat az értékeket, melyek hozzásegítették az országot a békés átmenethez. Otthont adott a magyar demokratáknak, kik innen indultak visszaszerezni elveszített függetlenségüket. Ide tértek vissza erőt gyűjteni, feltöltődni, hitet meríteni a 2004-es majd a 2006-os választások sikeres megvívásához. A betérő mindig kapott egy jó szót, egy mosolyt, de ha kellett, szenvedélyes vitáktól volt hangos a palota. A viták mindig ugyanazon gondolat körül forogtak, hogyan tudják még eredményesebben képviselni keresztény, jobboldali, konzervatív eszményeiket, melyet egykoron oly sokan támogattak ebben az országban.
A párt zsugorodásával a szervezetet hivatásszerűen támogatók létszáma is folyamatosan csökkent. Az utóbbi hat, nyolc évben talán tízen dolgoztak főállásban a székházban. Stabil csapatnak voltak mondhatók, hiszen többségük az MDF reneszánszának is megénekelt 2004-es EP választásokkor már itt keresték kenyerüket. Kevesen voltak, de hittel, lelkesedéssel végezték munkájukat. Decens nyugalommal viselték Gémesi, Szőke, majd Hock ügyvezetőségét, s rezzenéstelen arccal vettek tudomást Dávid hisztérikus kirohanásairól. Tették mindezt abból a hitből táplálkozva, hogy jó ügyet szolgálnak, az igaz oldalon állnak.
A komor felhők 2008 őszén kezdtek gyülekezni a palota felett. Dávid szemében ekkor tájt már gyanús lett, ha valaki arcán mosolyt látott. Az alkalmazottaknak azt kellett tapasztalniuk, hogy a szenvedélyes viták már nem a közjóról, nem az MDF sikeréről, hanem mind inkább az elnök legfőbb tanácsadója által évekkel korábban kitervelt ördögi terv ellen kibontakozó keserves küzdelmekről szóltak. Soha senki nem hitte volna, hogy az MDF-nek, mely önérzettel tudott ellenállni Orbán halálos ölelésének, a 2004-es, majd a 2006-os siker után egy, még annál is nagyobb veszéllyel kell majd szembenéznie. Somogyi tervét sokan csak az MDF armageddonjaként emlegették. A kór most nem kívülről, hanem belülről támadt az MDF-re. A küzdelem egyre hevesebb, egyre elkeseredettebb lett. A Ház dolgozói riadtan szemlélték, hogy a korábban jókedvű, pezsgő munkahelyük egy rideg halottasház képét kezdi felvenni. A legfőbb szabály: ne láss, ne hallj, ne beszélj, lehetőség szerint bujkálj, s kerülj minden perszonális kapcsolatot, mert nem tudhatod, hogy ki fog feljelenteni. Ki akar a te holttesteden állva magasabbnak látszani. Egyre döbbentebben szemlélték, hogy milyen alakok jelennek meg a székházban. S talán, ami a legjobban fájt az ott dolgozóknak, az a kiüresedés, az értelmes munka hiánya, a tettre kész erő parlagon tartása. Egyre markánsabban érezték, hogy hiába díszeleg a vár mellvédjén a Magyar Demokrata Fórum cégére, hiába öntenek ellenséges haramiák egy vödörnyi fekáliát a kapu elé, a döntések már rég nem e vár falai közt születnek.
A döntések már vagy másfél, két éve Somogyi Zoltán irodájában hozatnak meg. Olyan döntések, amelyektől a lelkük mélyén viszolyogtak, melyekkel nem tudtak, nem lehetett azonosulni. Olyan döntések, melyekért a balhét nekik kell elvinniük. Mert ugyan ki ismeri Polyák Zsuzsa, Halász Ambrus, vagy éppen Deutsch Sándor nevét? Ugye, kedves olvasó, ezeket a neveket még ön sem hallotta? Pedig nagyon fontos emberek. Somogyi, vagyis a PC munkatársai. Ők azok, akik az elmúlt egy, két évben meghatározták az MDF politikájának üzeneteit. Ők az MDF „agytrösztje”. Hátborzongató még belegondolni is, nem hogy a mindennapokban megélni. Ennek a kiszervezésnek a következménye, hogy a vár elnéptelenedett. A munkatársak feladva a szélmalomharcot, fájó szívvel belátták, hogy ennek már nincs értelme. Ezt így nem folytathatják tovább, még akkor sem, ha a megélhetésüket kockáztatják. Ezért az ámokfutásért felelősséget tovább nem vállalhatnak. Nem vállalhatnak, mert nem akarnak új identitást maguknak. Személyes emberi hitelüket kockáztatják. Miért is? Hogy Somogyi ördögi terve megvalósuljon? Hogy az egykori vár helyén kőhalom álljon? Ebben kellene részt venniük. Miközben a „fizetség” a lenézés, a pökhendi kioktatás, a megaláztatások sorozata, a rosszarcú, felelősség nélküli alakok kísérletezgetésének ódiuma, mely mind az ő fejükre hull vissza. Hiszen Somogyi nem választott vezető. Ő csak tanácsadó. Emberei nem éltető részei az MDF-nek. Ők csak Somogyi gazdájukat szolgálják. Ha bukás van, nyomnak egy delete gombot a számítógépen, és vége. Kitörlik az MDF-es file-okat és kész, bevégeztetett. Keresnek egy új várat, amit lerombolhatnak. A vár lakói meg ott ülnek a kőhalom tetején, a múltba révedbe azon tűnődnek, hogy egykoron itt egy erős vár állott, az MDF hite. Az egykori öröm helyett mára csak a siralom maradt.
A fentebb vázolt „pártépítő” munka eredményeként köszönt el az MDF-től Hanczár János, Fáy Zizi, Kovács Ágnes a sajtóirodáról, ezzel gyakorlatilag megszűntnek tekinthető a párt sajtója. Majd 15 évnyi szolgálat után vett búcsút Dávid egyik legrégebbi munkatársa, Hegedűs Péter, egykori pártigazgató, akinek az MDF örök hálával tartozik, mert nélküle el sem tudott volna indulni a 2006-os választáson. Köszönetet persze sohasem kapott érte Dávidtól. Távozott dr. Varga Zsolt is, aki rengeteget dolgozott a 2004-es majd 2006-os sikeres választásban, később pártigazgató lett, míg le nem váltották. Gazdasági igazgatóként mondott búcsút, helyét most a jól ismert Lengyel Zoltán vette át (ő tudja, miért jó ez neki, de pont most?). Sokan távoztak az MDF Szakmai Kabinetek vezetői közöl is. Többek közt: Zsigmond Attila (kultúra), Kemény Attila (környezetvédelem) Szemereki Zoltán (egykori pártigazgató, önkormányzatok, informatika), Sajtos Sándor (biztonságpolitika), Vasa László (kutatás, felsőoktatás), Felső Attila (vállalkozás, kkv.), Szendi Sándor (makrogazdaság), Farkas Péter (sport, ifjúságpolitika), Vaskor László, (önkormányzatok, kinek a párttagságát Lévaiék Budapesten tavaly felfüggesztették, és akinek a fellebbezését Dávid hathatós közbenjárására immáron 10. hónapja nem tűzi napirendjére az Árpásy dr. által vezetett OEFB – éljen a jogállam.) A lista minden bizonnyal még folytatható lenne, de a krónikáshoz sem jut el minden információ. Azonban ez is nagyon hosszú. Ahogy hírlik, korántsem végleges.
Legalább e keretek között mondjunk köszönetet eltávozott egykori segítőinknek azért az áldozatos munkáért, amit hosszú időn keresztül végezetek az MDF-ért, végső soron az országért.
Epilógus
E publicisztika befejezése után jött a hír: Dávid Ibolya újfent őrjöngő ámokfutásba kezdett. Az ajánlószelvény-gyűjtés kellős közepén feloszlatott Budapesten újabb hat szervezetet a korábbi öt után, és úgy tűnik, Csongrád megyében is megkezdte a teljes felszámolást. Talán ő tudja, hogy mit csinál.
Magyarország, 2010 februárja
Készítette: Moral Capital
Utolsó kommentek